Mostanra szerintem már az utolsó kis falu kocsmájában is a kínai földrengésről beszélnek még otthon is – gondolom rengeteg „okosság” elhangzik. Én csak a orgio kommentjei között barangoltam pár perc erejéig – tovább nem bírtam, annyira elszomorított a tény, hogy több bunkó van, mint négy évvel ezelőtt. De az otthoni helyzetet inkább hagyjuk, mert azon már egy özönvíz sem segíthet...
Az első nap hallva a híreket, látva a képeket, számomra (is) hihetetlennek tűntek az adatok; a több ezer halott (kiknek száma az indexen óránként duplázódott, amit én első kézből hírhajhászásnak tartottam, ismerve az index hírhajhász stílusát), hozzáférhetetlenség a földrengés súlytotta területekhez. Aztán kiderült, hogy tényleg nagy a gáz. Annyira, hogy még a kínai kormány is elismerte, nem próbált mismásolni, sőt, a külföldről ajánlott segítséget is szívesen fogadta (elsősorban anyagiakban, ami egyrészt nagyon ésszerű dolog– a legtöbb segélycsapat nem tud kínaiul, így zéró koordinációval, activity szintű kommunikációval nemigen lehet hatékonyan menteni – másrészt meg ki az a hülye, aki visszautasít több milliárd ingyendollárt). Anyway, a segítség elfogadása szerény véleményem szerint elég nagy jelentőségű. Nem vagyok egy diplomata, de józan paraszti ésszel is azt jelenti: a döntés, leküzdve a hatalmas kínai egót, mely legtöbbször lenézi az összes külölfi országot, további nemzetközi diplomáciai kapcsolatépítést szorgalmaz. (Aztán persze lehet, hogy nem így van, fene sem ismeri a politikát elég jól.)
A jelenlegi adatokat nem tudom pontosan, de ma reggelre már több, mint 40000 halottról beszéltek, ami tovább nőhet, tekintve hogy sok helyre még mindig nem jutottak el a rossz időjárás és a nehéz megközelíthetőség miatt. A túlélők esélyei pedig mostanra már egyenlők a nullával. Sajnos.
De nem is erről szerettem volna írni pár szót, hanem egyrészt a társadalmi összefogásról, másrészt pedig arról a „hisztériáról” és az ehhez kapcsolódó kétszínűséggel, ami ennek kapcsán kitört.
Először a pozitív oldal:
Az természetes, hogy minden kínai lakos ezzel foglalkozik, erről beszél állandóan és ott segít, ahol tud. Pontosabban itt természetes. Bocs, de megint szeretnék párhuzamot vonni Kína és Magyarország lakossága között. Sokmindenkinek nem fog tetszeni, de akkor is.
Sokminen van, amit nem szeretek az itteniekben, elsősorban a kultúrális differenciák okozta szokások miatt (bár ugye mindenre van – nem mindig elfogadható – magyarázat), de a hazafiságot, a nagy bajban való összetartást becsülöm bennük. Ez is ugye elég összetett és sokrétű dolog, nem lehet teljesen általánosítani, de azt kell, hogy mondjam, hogy hasonló tragédia esetén az otthoni reakció távolról sem lenne ennyire megszívlelendő. (Dögöljön meg a szomszéd tehene, kit érdekel, nem velem történt, úgy kell nekik, megérdemelték és hasonló reakciók színesítenék a palettát, nem is beszélve a politikai cselek sorozatáról, a hatalom megragadásának illetve megtartásának érdekében.)
A lényeg, hogy megtörtént a baj, s az emberek, a nép, egyként segítenek, s ösztönzik a többieket is, hogy tegyenek így. Ez nagyon szép és jó, helyénvaló dolog, ráadásul önzetlen.
A negatív oldal:
Mivel ugye mindenki rögtön elkezdett adakozni, akár egyénileg, akár összefogva, vagy különböző segélyszervezeteken keresztül, a pozitív visszhang sem váratott sokáig magára. A kormány örömmel fogadta a dolgot, szerintem elsősorban a népi összefogást, hiszen azért ne feledjük, pénz enélkül is van sz...ig.
Namost felfigyeltek erre a nemzetközi cégek, szervezetek is. A legtöbben még csak pár nappal ezelőtt. Természetesen ők is elkezdtek gyűjteni, mint állat (a módszert most inkább hagynám, mert kritikán aluli – mondhatni tetű). No nem azért, mintha annyira sajnálnák a pórul jártakat, vagy mert érdekelné őket az egyszerű kínai emberek sanyarú sorsa, hanem mert (szerintem legalábbis) ily módon jó lehetőség kínálkozik egy kis popsinyalásra a helyi vezetésnél. Úgyhogy most minden cég hisztérikus adománygyűjtésbe kezdett, megpróbálva túllicitálni, akit csak lehet (ami nem lesz könnyű, mert a helyi cégek már múlt héten is olyan összegeket adományoztak, amennyiért a legtöbb CEO még az anyját is simán odaadná). Persze nem mindneki verseng hatalmas összegekért, vannak akik csak fel akarnak kerülni a listára, hogy aztán büszkén verhessék a mellüket: „Mi is adtunk ám!”. Derék dolog, nem mondom...
Végezetül még két apróság, ami szúrja a szemem:
- a kormány 3 napos gyászt rendelt el, s kihírdette, hogy hétfőn, kedden és szerdán semmilyen szórakoztató műsort nem lehet sugározni, senkinek nem szabad mulatozni, szórakozni stb. A legtöbb bár is zárva tart, az összes KTV szünetel. Ez rendben is van. Azt nem értem csak, hogy akkor miért vannak nyitva a masszázs szalonok és a kupik? Az nem szórakozás? Én enyhe kettősséget érzek itt, de mivel Kínában vagyunk, ez természetes. (Mondjuk fel lehet ezeket fogni egészzégmegőrzés illetve létszükséglet kielégítése címen is, de nem hinném, hogy bármelyik Európában vagy USA-ban emancipálódott feministának ez ne akadna meg a torkán :):) ).
- A világon sajnos naponta történnek hasonló sajnálatos események. Nem akarom elkezdeni sorolni hol és hányan éheznek, halnak meg szomjan, AIDS-ben, hány hajléktalan felnőtt és gyerek fagy halálra esténként... velük miért nem foglalkoznak ilyen szinten? Félreértés ne essék, nem az itt bajba jutottaktól sajnálom az adományokat, de az eset ijesztően hasonlít a 9/11-re vagy Irak „felszabadítására”. Miért van az, hogy egyes problémák kiemelt figyelmet kapnak, még más, sok esetben nagyobb, szomorúbb tragédiák még a napilapok lábjegyzetig sem jutnak el?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése