Céges kirándulás - Huangshan

…na megvolt ez is, minden oké volt bészikli, leszámítva az időt, ami nem. De alapvetően mindenki jól érezte magát, a társaság is jó volt nagyon, mondjuk azért még tudtak újat mutatni. Néha elgondolkozok azon, hogy egyrészt fognak-e valaha a kulturális különbségek elfogadható különbségi szintre csökkeni, másrészt pedig, hogy nem-e vagyunk mi (kvázi nemázsiaiak) ilyen téren túl érzékenyek és túl konzervatívak. Ugye, ha abból indulnék ki, hogy ezeket a kultúrális lépcsőfokokat anno mi is végigjártuk (ugye a középkorban még a királyok is a sarokba szartak, böfögtek és fingottak még eves közben is), akkor azt kell, hogy mondjam, az itteniek le vannak maradva legalább egy-két évszázaddal, viszont ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy amerre mondjuk az európai ember fejlődik, szóval az az irány jó-e, mert nem vagyok biztos benne, hogy egyes kategóriákban nem visszük-e már túlzásba a dolgokat, nem válunk-e túlontúl prűddé. Na de vissza a kirándulásra:

Kaja: végig kínait ettünk, nekem már ebédre is az volt (megint új recepcióst kaptunk, úgyhogy megint be kell tanítani a kajarendelést is). Ráadásul mivel ez egyfajta low-budget buli volt, az olcsóbb helyekre mentünk. Nos, pár helyen annyira “jól” főztek, hogy még helyi kollégáimnak sem ízlett. Én végig párolt zöldségen és csokin, illetve természetesen sörön éltem (nem volt kenyér, a szénhidrátra és a folyadékra ilyen túrákon viszont nagyon nagy szükség van). A húsnak hívott valamik ehetetlenek voltak. (Itt valahogy fordítva csinálják a dolgot: mikor a mócsingot és az inakat levágták a színhúsról, a színhúst dobják el… itt megint kitérnék egy kicsit az 5000 éves kínai konyhaművészetre: nem értem, hogy ennyi tapasztalattal hogy lehet az egyébként rendelkezésre álló kiváló alapanyagokból ennyi szemetet, ehetetlen (és itt arra gondolok, hogy ízetlen, mócsingos, hájban és bőrben tocsogós, total olajos, fűszer nélküli…) fogást készíteni. Komolyan mondom, csukott szemmel jobbat tudnék készíteni, pedig aztán én tényleg nem vagyok egy konyhatündér. Ez a kínai kaja, mármint a Kínában kapható, eredeti kínai kaja, mellesleg szerintem csak a kínaiaknak ízlik. Van jópár kaja, amire sokan azt mondják, hogy: “de hát ez is tök finom, pedig kínai”. No igen, finomnak finom lehet, de az ilyen ételek nem kínaiak.
Ott van például az utcákon kapható pálcikás, parázson sült, fűszeres hús. Valóban ízletes, csak annyi a bibi vele, hogy ez ujguhr kaja. Az ujguhrok pedig mohamedán kisebbség (legközelebb talán a törökökkel vannak rokonságban) és egyáltalán nem kínaiak, csak ugye anno a Néphadsereg őket is felszabadította, mint Tibetet. – Megjegyzem, hogy ezért robbantgatnak mostanában, ami valamilyen szinten érthető, viszont szerintem semmi pozitív eredménye nem lesz. De maradjunk még egy kicsit az álkínai kajáknál: vannak még a mogyorós, chillis húsok, amiket szintén előszeretettel fogyasztanak a külföldiek, hacsak kínai módra nyakon nem öntik a tálat fél liter repceolajjal, ami után ehetetlen lesz. Na, ezek az ételek portugál eredetűek és Makaón keresztül szivárogtak be lassan először Dél-Kínába az 1900-as évek elején. Aztán ott van még az ananász, pontosabban az ananászos húsok, amik jó eséllyel Hong Kongból származnak, ami pedig angol gyarmat volt (előtte meg porfészek). Kicsit mondjuk nehéz elhinni, hogy az angolok ilyen finomat össze tudtak hozni, de végül is miért ne lehetne egy finom ételük legalább :) Utoljára még megemlíteném az otthon nagyon kedvelt savanyú-csípős levest. Na, ez otthoni fejlesztés. Az itt kapható névtetstvére ugyanis sokkal közelebb áll a mosogatóléhez, márcsak azért is, mert kvázi ugyanúgy habzik. A többi helyi “levest” meg inkább hagyjuk.


Szállás: első nap a Retekszállóban aludtunk. Mondjuk nagyon olcsó volt, egy éjszakára egy kétágyas szoba 1200 Ft-nak megfelelő RMB volt és annyira nem is volt gáz. Mondjuk a fürdőszoba elég lehangoló látványt nyújtott a mindenhol végighúzódó feketepenész csíkokkal. Zölddel sokkal szebb lett volna, de gondolom az már feláras extrának számított, így nem kértük.
Második éjszaka már húszszor ennyiért szálltunk meg a hegytetőn. Ahhoz képest beázott a tetőtéri szoba, a zuhanyzó rész nem volt elválasztva a wc-től, a hidegburkoló pedig nem volt tisztában a vízmérték használatával (lehet azt sem tudta, mi az) es a gravitáció törvényével, így az első zuhanyzást követően olyan kis tavunk keletkezett a fürdőben, amiben a wc-csésze volt a sziget. Ezt a wc-egyben-fürdő koncepciót egyébként nem nagyon értem (a dánok is előszeretettel használják ezt a megoldást, még normálisabbnak mondott szállodákban is): azon kívül, hogy így megspórolnak egy tíz perces munkát és kb. 1000 Ft anyagköltséget, semmi előnyét nem látom. (Majd azért szóljon, aki már zuhanyzott szarás közben és jó volt, mert lehet csak én vagyok túl konzervatív…)

Túra és időjárás: Maga a túra nagyon szuper volt, igaz azt hittem, nem fogom túlélni. Huangshan-ról, azaz a Sárga hegységről annyit kell tudni, hogy nagyon hires itt Kínában (ettől függetlenül nincs benne az 5 legszebb és leghíresebb hegységben, gondolom az időjárás miatt – ami 95%-ban rossz). Maga a hegység elég nagy kiterjedésű, s nagy része természetvédelmi terület, ami viszont látogatható, meglehetősen summás belépővel. (5000 Ft fejenként, utána ha nem akarsz végig gyalog felmenni, akkor még kétezret leszurkolhatsz a felvonóra, ami felvisz 1000 méterre. Onnan viszont csak gyalog lehet.) A hegységen természetesen egy rakás csúcs található, s különböző részeknek mind megvan a maga sajátossága. Egyik helyen meredek falon lehet felkapaszkodni (ez nekünk második nap lett volna, de annyira rossz volt az idő, hogy elmaradt), máshol 10000 lépcsős túrát tolhat az ember (szerintem volt az 30000 is…), van ahol függőhídon lehet átmenni a hegycsúcsok között stb.stb… Szép. Már ha nincs köd és látszik is valami az egészből. Nagyon ritkán szokott jó idő lenni – azt mondják – és akkor, mivel a csúcsok olyan 2500-2800 méter magasan vannak, a hegycsúcsok átütnek a felhőkön, s olyan, mintha a felhőtengerben kis szigetek lennének. Csodálatos lehet. Na ilyet mi nem láttunk. Konkrétan legtöbbször semmit nem láttunk, olyan köd volt végig. (Autósoknak: látótávolság helyenként 5-6 méter volt.)
Első nap 32 km-t mentünk (szerencsére félúton volt a szálloda, s ott letehettem a hátizsákom). Szintkülönbség: összesen kb 3600 méter fel és 2800 le. Végig lépcső. És nem is kicsik. Helyenként egy-egy fok 40-50 cm magas volt. A legvégén már alig éltem, akárcsak a többiek. De mivel ők sem panaszkodtak, én sem szóltam egy szót sem. Nehogy már pont a külföldi törjön meg először! :) A “vicc” az volt az egészben, hogy páran elhozták a gyereküket is. Na, a gyerekek végigrohangálták az egészet, még fütyörésztek is hozzá, még mi ott haldokoltunk a korlátok mentén… Egy hétig izomlázam volt.
Második nap már nem mentünk, csak úgy 8 km-t, de néha 80-nak tűnt. Sajna még rosszabb idő volt, mint előző nap. Természetesen a nap akkor sütött ki, mikor már úton voltunk hazafelé. Pár képet sikerült csinálni, de…

Hazafelé még megálltunk párszor pihenni (7 óra volt az út busszal). Egyik helynél lehetett büdös tofut kapni…ott imádkoztam, hogy senki se vegyen, mert azt még a náthás orr sem védi ki.

Szóval jó kis túra volt, jól összerázta a csapatot, főleg a nagy menetelés. Azért volt pár dolog, ami miatt felvontam a szemöldököm, s ezek főleg az étkezésekkel voltak kapcsolatosak. A kedvencem: egyik csaj eszi a halat, ami pálcikával ugye nem túl egyszerű, ráadásul szálkás is, mármint a hal. (egyébként mindegyik így eszi, nem csak ez a csaj). Néztem is, hogy miként oldja meg a dolgot. Nagyon egyszerű: egészben bekapja a kis halat, majd először leharapja és kiköpi a fejét, aztán a szálkákat szépen sorban. Mivel ez a kis hal elég szálkás volt, szerintem max 2-3 gramm húst tudott belőle abszolválni, a többi, megrágva, nyálasan visszakerült a tányérra és környékére (a földet is beleértve). Természetesen nem egyszerre, hanem folyamatosan köpködve, ahogy az újabb és újabb szálkadarabok a szájüreg elülső terébe kerültek. Volt még egy kis veszteség beszélgetés közben is ugye, mert ilyenkor óhatatlanul kipottyan pár darabka, de a végén csak lenyelt pár falatot, amit egy jóízű böffentéssel nyugtázott. Igenigen, értenek hozzá, hogy tegyék vonzóvá magukat :)

S végül jöjjenek a képek:
Vacsi...
Jó időnk volt, nem mondom...


Azért amit lehetett látni, az szép volt...

Susan (volt főnököm), férje és a kislányuk...
A hegy tele volt kis csermelyekkel...


A hegyre csak gyalog lehet felmenni. Ez vonatkozik az építkezésekre is. A cementet is így viszik/vitték fel. Kellett pár zsák a hotelekhez...
A legmagasabb ponton...

Egy kis wallpaper...

Ennyit láttunk abból, hova megyünk...



A leghíresebb helyi szokás, hogy a szerelmesek vesznek egy lakatot, amire ott helyben rágravírozzák a nevüket, majd rálakatolják a korlátra a hosszan tartó kapcsolat reményében...


Végre kicsit kisütött a nap...














A csapat egy része...

És amennyit a naplementéből el lehetett csípni...